Erős kéz szorítását érzed a karodon. Üvölteni akarsz, hogy, ne engedjen el, de nem tudsz egy hangot sem kipréselni a torkodon. Csak nézel rémülten a téged tartó ember szemébe. Nem ismered fel őt. Nem tudod ki az! Érzed, hogy lassan csúszóssá válik a karod. A kéz egyre nehezebben tud téged tartani. Tudod, mi fog történni. Lenézel a mélybe. Ködöt látsz. Amiben néha- néha megcsillan egy kis fény. A fény után mindig egy hatalmas dörrenés töri meg a halálos csendet. Félsz ettől a hangtól. Nem tudod, mitől van, csak azt tudod, hogy nem akarsz közelebbről megismerkedni vele. De már késő. A két kéz egyre gyorsabban csúszik, majd egy dörrenés közben a két végtag örökre elhagyja egymást. Nem bírt már tovább. Szemeidben eddig soha nem érzékelt félelem tükröződik. Tudod, hogy hamarosan a hangok eredetének a helyére érsz. Háttal lefelé zuhansz. Hosszú fekete hajad, gyakran az arcodba csap. Már nem érdekel. Tudod, hogy hamarosan vége az életednek. Földet érsz és meghalsz. Ahogy zuhansz, és kicsit feleszmélsz a leesésedből adódó sokkból, észreveszed, hogy már a ködben vagy. Nem látsz magad körül semmit. Majd egy halk puffanást hallasz, és végre szilárd talajt éreztél magad alatt. Lassan kinyitod a szemedet, és nagyon meglepődsz. Tiszta csillagos eget látsz fölötted. Lassan felülsz, és észreveszed, hogy egy puha pázsiton fekszel. Nem nagyon érted, hogy mi történt. Megint zajt hallasz. Olyan mintha egy ajtón kopogtatna valaki. Zavartan körülnézel, de nem látsz egyetlen egy ajtót, sem a közelben. Majd a zaj abba marad. Ettől a pillanattól kezdve, már jobban foglalkoztat, az hogy hol vagy. Felállsz. Végig nézel magadon. Egy egyszerű, de mégis gyönyörű fekete pántnélküli hosszú ruha van rajtad. Fejeden pedig egy aranypánt, amely egy hatalmas gyémántot foglal magába. Lassan elindulsz, és körülnézel. Csodálatos látvány tárul eléd. Elérsz a gyep szélére. Megállsz. Körbenézel. Egy hatalmas ezüstösen csillogó vízesést látsz nem sokkal távolabb tőled. Veled szemben egy szikla szirten két lovat pillantasz meg. Egysz@rvúak. Egy kanca, és a kis csikója. Rád néznek. Körülöttük pedig apró kis szárnyas fénylő lények vannak, amelyek pillangókkal játszanak. A kanca egy hatalmas, de mégis kecses ugrással előtted termett. Két fekete szemébe nézel. Majd a ló egy távoli hely felé int a sz@rvával. Oda nézel. A hatalmas telihold fényénél a távolban meglátsz egy fekete kastélyt.
-Mit akarsz? Menjek oda?
-Majd én viszlek!
Felszálltál a kanca hátára, és újabb néhány kecses ugrással, már a várnál álltok. Leszállsz a kancáról.
-Most mit csináljak?
-Menj be!
-De ott mit kell csinálnom!
Erre a kérdésedre, már nem kapsz választ. A kanca már nincs melletted. Hátra nézel. Látod, még ahogy a távolban egyik szikla szirtről a másikra szökken. De kis idő múlva, eltűnik a szemed elől. Arra gondoltál, hogy mivel nem tehetsz mást, bemész a kastélyba. Odalépsz a kapuhoz. Először kopogtatsz. Nincs válasz. Lassan, és nagyon nehezen kitárod, a hatalmas fa ajtókat. Bent minden vörös fényben izzik. Amikor beljebb lépsz, meglátsz magad előtt, egy hosszú bordó szőnyeget. A szőnyeg mellett bizonyos távolságonként, koszos tükröket látsz. Elindulsz a bordó szőnyegen. Ahogy az első tükör, mellé érsz, az elkezd tisztulni. Közvetlenül a tükör elé lépsz, és csodálattal nézed. Majd meglátod benne magadat. Ebben semmi furcsát nem találtál, ezért, visszalépsz a szőnyegre. Amikor azonban már ott vagy, a tükörben hirtelen kicsi kori ön magadat, az unokatestvéredet, és a három éves korodban meghalt dédnagymamádat látod. Két oldalról támogatjátok a konyha felé a dédnagymamádat. Boldog vagy, mert nagyon szeretted őt. Emlékszel még arra a napra, amikor utoljára láttad. Akkor, amikor elvitte a vészjóslóan szirénázó mentőautó. Ekkor egy könnycsepp gördül le az arcodon. Tovább indulsz. Elérsz a második tükörig, majd a harmadikig, és így tovább. Minden egyes tükörben az életedre kiható fontos eseményeket látod. Azonban elérsz az utolsó tükörig. Az nem tisztul ki. Egy homályos képet látsz benne, de nem igazán tudod ki venni, hogy mi történik. Oda lépsz a tükör elé, és a szoknyáddal elkezded tisztítani a tükröt. Az azonban egy cseppet sem tisztul. Ekkor egy hangot hallasz magad mögül. A kanca az.
-Biztosan tudni akarod, hogy mit mutat?
-Miért, nem kéne látnom?
-Láthatod, ha akarod, de nem lesz rád a legjobb hatással. Mert ha megmutatom neked, akkor végig kell nézned, és nem fordulhatsz vissza.
Nagyot sóhajtasz.
-Rendben mutasd!
A kanca oda lépett a tükörhöz, és a sz@rvával megérintette azt. Ekkor kitisztult a kép. Szemedet abban a pillanatban tágra nyitottad. Nem akartad elhinni, amit látsz. Legszívesebben megfordultál volna, de nem tetted. A saját halálodat láttad. Egy puskagolyó fúródik a szívedbe. Szörnyű érzés volt látni. Arra gondolsz, hogy ezt az egészet biztosan csak álmodod. Hirtelen a fejedhez kapsz, és szédülni kezdesz. Elveszíted az egyen súlyodat, és elterülsz a bordó szőnyegen. Szemeid lassan lecsukódnak, és már nem látsz mást, mint sötétséget. Azonban úgy érzed, mintha zuhannál. Hirtelen felébredsz. Folyik rólad a víz, és a szíved olyan hevesen ver, hogy majdnem kiugrik a helyéről. Körbenézel a szobában. Egy fehér selyem ágyban fekszel, és akárhová csak nézel mindenütt fehér, fátylakat, terítőket, függönyöket, szőnyegeket… stb. látsz. Majd mintha egy kis ördög szállt volna meg, kiugrassz az ágyból, és minden, ami csak a kezed ügyébe kerül, összetöröd, leszakítod. A fehér fátylakat, és egyebeket, egy nagy kupacba kihordod az udvarodra. Majd ott előveszel a köpenyed zsebéből egy doboz gyufát. Élvezettel meggyújtasz, egy szálat, és rádobod a kupacra. Amikor az egész lángra kap, hihetetlen boldogságot érzel. Nem tudod, hogy miért. De tudod, hogy jól tetted. Visszamész a házadba. Majd a szobádba lépsz. Most már úgy néz ki, mint egy csatatér. Leülsz az egyik sarokba, összekuporodsz, és sírni kezdesz. Ennek az okát sem tudod. Valószínűleg az álmod miatt. Minden egyes részletre olyan élesen emlékszel, hogy az emlékek szinte a szívedbe marnak. A legjobban a saját halálod látványa maradt meg benned. Nagyon lassan elérkezik a reggel. A napfény besüt a lecsupaszított ablakaidon. Felállsz. Elindulsz, hogy reggelire egyél valamit. Azonban az ajtó melletti kis szekrényen meglátsz egy újságot. Az elején a The Rasmus képe van. Hirtelen eszedbe jut valami. Miattuk van ez az egész. Felébresztették a lelked mélyén nyugvó, tomboló lényt. Ez a lény egy angyal. Lucifer Angyala! Tudod, hogy pusztításra, és gyilkolásra születtél. Lassan emlékek térnek vissza az előző életedből. Rájössz, hogy te Lucifer, és a tiszta felsőbb erő gyermeke vagy. Egészen 13 éves korodig Lucifer nevelt. Ekkor azonban találkoztál egy sráccal, lent a pokolban. Mesélt neked négy fiatal fiúról. Nehéz kitalálni, hogy kik voltak ők. Aki, Lauri, Pauli, és Eero. Nagyon megszeretted őket, pedig még nem ismerted egyiküket sem. Aztán jött a feladat, amit Lucifer adott neked. Öld meg őket. Nem voltál rá képes, ezért megszöktél a pokolból, és azóta itt élsz a földön, és szüntelenül keresed őket. Most végre megvannak. Az erőd segítségével, felöltözöl a fekete ruhádba. Olyanba, amilyenbe, az álmodba voltál. Kilépsz a házad ajtaján, és felnézel az égre. Hatalmas fekete szárnyaid meglebegteted, és már nincs szilárd talaj a lábad alatt. Elrepülsz. Helsinkibe mész. Ott leszállsz, és visszaöltöd, a szárnyak nélküli alakod. Úgy gondolod, hogy először elmész a tengerpartra, és csak utána indulsz a banda keresésére. Pár perc múlva, már a homokban állsz. Mezítláb vagy. Hirtelen nevetgélést hallasz, kicsit távolabbról. Elfordítod a fejed, hogy megnézd ki az. Ekkor elkerekedik a szemed. A bandát látod. Mire egy kicsit feleszmélsz a csodálkozásból, már közel vannak hozzád. Elbújnál, de már nem tudsz. Túl késő.
Amikor meglátnak téged, megállnak. Olyan gyönyörű lányt, még nem láttak a világon, mint amilyen te vagy. Pedig sokat láttak már a turnék alatt. Mintha villám csapott volna beléjük. Aki elindul feléd. Te csak állsz, és meredten bámulod őket. Aztán Aki közvetlenül előtted áll meg. Elkezdi fürkészni a tekinteted. Valami megmagyarázhatatlan dolgot lát benne. Tüzet. De nem egy átlagos tüzet. Hatalmasat, forrót, de még is gyengédet. Elfordítja a fejét, és a többiekre néz. Csak ennyit suttog.
-Lucifer Angyala!
A többiek döbbenten állnak Majd szépen lassan egyenként, Aki mellé mennek. Ők is a szemedet nézik. Majd egyszerre mondják.
-Igazad van, Aki! Lucifer Angyala!
Kicsit már úgy érzed magad, mint egy állatkertben, csak éppen te vagy az állat, akit megbámulnak. Ez nagyon zavar téged, és ezért kicsit ingerülten szólsz hozzájuk.
-Mit néztek annyira?
-A szemedet!- mondták egyszerre
-Miért?
-A tűz miatt!
-Milyen tűz!
-Ami a szemedben ég! Gyönyörű!
-Nem tudom, hogy miről beszéltek!- fordítod el gyorsan a tekinteted, mert tudod, hogy az a bizonyos tűz elárulja, hogy ki vagy. De aztán rájössz, hogy már késő védekezni, hiszen már tudják hogy ki vagy, még akkor is, ha még nem fogták fel teljesen. Gondolatmenetedet, hirtelen Pauli hangja szakítja meg.
-Te tényleg a pokolból jöttél?
-Ha már így rákérdeztél, igen!
-Mit kellett ott csinálnod?
-Meg kellett gyilkolnom azokat az embereket, akiknek a nevét Lucifer mondta.
-És most? Mi jövünk?
-Nektek kellett volna! 5 éve! De nem tettem meg!
-Miért?
-Azért, mert ha emlékszel volt egy barátotok, aki meghalt. Hát ő is a pokolba került. Mesélt nekem rólatok. Nagyon megszerettelek titeket. Amikor Lucifer azt mondta, hogy öljelek meg titeket, megszöktem a pokolból, és azóta itt élek a Földön, normális emberként.
-Meg van még az erőd?
-Igen!
Ekkor megreped a srácok mögött a talaj. Tudod, hogy mi következik most. Lucifer, és a démonokból álló kísérete jön, hogy elvigye a banda tagjainak lelkét. Ezt nem engedhetted. Gyorsan felveszed a pokolbéli alakod, és a bandát, a hátad mögé tereled.
A démonok közül, egy csuklyás alak lép ki, és oda megy közvetlenül eléd.
-Mit akarsz Lucifer?
-Talán apa!
-Nem vagy az apám!
-Ezt még megbeszéljük! Most nem ezért jöttem.
-Ha őket akarod, akkor előbb engem kell megölnöd.
-Ne kívánj ilyet tőlem! A lányom vagy! Az egyetlen angyalkám!
-Az, voltam, valamikor! De most már nem!
-Ne mondj ilyet! Tudod, hogy szeretlek!
-Lehet, de én nem!
-Nagyon jól tudod, hogy nem tudlak, megölni.
-Tudom! Erősebb vagyok nálad! És nem csak nálad, hanem a felsőbb erőnél is!
-Igen! Nagyon jól tudom!
-Akkor mit akarsz még itt! Tűnj el! Nagyon jól tudod, hogy vigyázok a bandára!
-Igen azt is tudom! De itt van ez az 5000 démon! Harcolnál velük a banda életéért?
-Ez egyértelmű!
Lucifer gúnyos mosoly kíséretében megfordul, és int a démonoknak, hogy támadjanak. Te nem ijedsz meg. Nagyon jól tudod, hogy hogyan győzheted le őket. Sokáig tartott a harc. De nagy nehezen azért legyőzted őket. Miután Lucifer a démonok holttestével visszatért a pokolba, és a talaj ismét összezárult, akkor azt érzed, hogy mindjárt összeesel. Megfordulsz. Elindulsz a banda felé, akik már nyitják a szájukat, hogy megköszönjék azt, hogy megvédted őket, ám ekkor lábaid erőtlenné válnak, és elvágódsz a puha homokban. A banda odarohan melléd. Nem tudják, hogy mi történt veled. Alakod visszaváltozik emberivé. Szárnyaid eltűnnek és sima utcai ruhában, fekszel tovább, a földön. Lauri ekkor felemel téged, és a bandával bevisz a kórházba. Ott mindenféle műszereket kötnek rád. 3 napon keresztül csak fekszel mozdulatlanul. Ezután, lassan és erőtlenül kinyitod a szemedet. Akit látod. Az ágyad mellett egy fotelban alszik. A banda többi tagját nem látod. Felkelsz az ágyból. Lassan elindulsz, a fotel felé. Nem jutsz messzire. Elvágódsz a padlón. A csattanásra, Aki felébred, és azonnal felsegít téged a földről. Visszatesz téged az ágyra. Leül melléd.
-Mi történt velem?
-Valószínűleg a harc kifárasztott téged, és már 3 napja itt fekszel.
Ekkor lép be a banda többi tagja a szobádba. Üdvözölnek téged.
-Tegyetek le valamit az asztalra. Tökmindegy, hogy mit, csak az erőmet akarom kipróbálni.
Eero letesz egy pénzérmét. Kinyújtod a karodat, és koncentrálsz. Nem történik semmi. Még pár percig próbálkozol, de nem sikerül magadhoz vonzani az érmét. Elsírod magad.
-Mi a baj?- kérdezi Lauri
-Elvesztettem az erőmet. Így már nem tudlak titeket megvédeni.
-Ne aggódj. Tudunk magunkra vigyázni. -mosolyog
-A démonokkal szemben semmit sem tehettek.
Ekkor bejön egy orvos. Kicsit megvizsgál, és azt mondja, hogy már hazamehetsz. Felöltözöl, és elmész. Az elkövetkezendő 3 hétben, mindent megtettél annak érdekében, hogy az erődet visszanyerd. Nem sikerült!
Aztán egy nap sétáltál a bandával az utcán. Megtámadnak titeket. Nem telik bele sok idő, és eldörren a fegyver. Pont a szíved közepébe fúródott a golyó. Néhány pillanatig, még érzed, ahogy a szívedbe fúródik az ezüstből készült puskagolyó. Élettelenül estél a földre. Onnantól nem emlékszel semmire.
Következő emléked, már az, hogy Lucifer mellett állsz. Pokolbéli alakban, és az aranypánttal a fejeden. Újra az angyalkája ként.
-Látod? Nem tehetsz semmit a származásod ellen. Az enyém vagy!
-Soha nem leszek már teljesen a tiéd! Az emlékeimet nem törölheted ki!
Elindulsz. Egy ablakhoz lépsz, és kinézel rajta. Nem látsz mást, csak kopár hegyeket, csontszáraz fekete fa maradványokat, és kiszáradt folyómedreket, amelyek arra emlékeztetik a szemlélőt, hogy itt valaha élet volt. Ez a pokol. Helsinki gyönyörű erdeire, és tavaira gondolsz. Lehajtod a fejed. Egy könnycsepp gördül le az arcodon. Tudod, hogy ez jó jel. Elkapod a cseppet, és egy medálba helyezed. Lucifer csak nevet az érzékenységeden. Nem törődsz vele. Ő nem tudja, hogy ezentúl, ha a medálra nézel, a bandát fogod látni. Látni fogod, hogy mit csinálnak, és hogy boldogok-e. Sírva elrohansz. Felmész a pokol templomának legmagasabb tornyába. Itt volt a szobád.
Egyik este, amikor már egyedül voltál a szobádban, ránéztél a medálra. Laurit akartad látni. Meg is látod hamar. Nem örülsz az eléd táruló képnek. Látod, könnyekkel átitatott puha arcbőrét. Szörnyű látványt nyújt. Egy kisebb varázslat után hallod a gondolatait. Rád gondol. Aztán meglátod, ahogy egy kést szorít a csuklójának. Ekkor gyorsan felmész a Földre, és már előtte állsz. Ő a földön kuporog. Lassan rád néz, és leteszi a kést. Feláll. Alig hiszi el, hogy újra láthat téged. Odalép hozzád, és átölel. Szorosan egymást átkarolva álltok egy darabig. Utána Lauri a szemedbe néz, és megcsókol. Pár másodperc után azonban ellököd magadtól.
-Sajnálom Lauri!
-Miért?
-Tudnod kell, hogy nem maradhatok! Vissza kell mennem a pokolba!
-Vigyél magaddal.
-Nem! Rád itt van szükség! De ne aggódj, eljön még annak is az ideje, és akkor már nem választhat el minket senki. Még Lucifer sem! Addig azonban, sok év fog még eltelni!
Lassan egy könnycsepp gördül le mind a kettőtök arcán. Megfordulsz, hogy újra eltűnj, és visszatérj a pokolba. Lauri azonban még kérdez tőled valamit.
-Látlak még valaha?
-Talán.- válaszolod halkan.
Ebben a pillanatban eltűnsz, és többé nem tértél vissza a földre. Fájt a szíved, de nem tehettél semmit. Tudtad, ha folyton visszatérsz, akkor soha nem fognak téged elfelejteni. Az pedig nem lenne jó, ha emésztenék magukat amiatt, hogy már nem lehetsz velük.
Azt viszont nem tudtad, hogy így sem felejtenek el téged. Minden este megnézed őket a medálon keresztül, látod, ahogy lassan megemésztik az elvesztésedet, és újra visszatérnek a régi kerékvágásba, amikor még nem ismertek téged. Csak az emlék miatt más! Nagyon más! Ők soha nem felejtik el a lányt, aki az életüket mentette meg, te pedig soha nem fogod őket elfelejteni, akik megadták az élet rövid élvezésének esélyét.
Minden este sírsz miattuk, de nem mehetsz vissza! Már nem! Túl nagy fájdalmat okoznál nekik. Ezért csak te szenvedsz lenn a pokolban egymagad fenn a toronyban, és várod, hogy egyszer majd újra láthasd őket.

Vége